Ha kiakadsz, mondván: „De hát Isten voltaképp olyasmit vár tőlem, amire ő is tudja, hogy képtelen vagyok!”, akkor gratulálok, megértetted a lényeget! Tizenhárom éves koromban magamnak is gratulálhattam volna. A baj csak az volt, hogy az ellentmondás feloldása már nem jutott el hozzám. Az, hogy mindez azért van, hogy térdet hajtva Istenhez fordulhassak kegyelemért és erőért.

23 éves Pest megyei diák vagyok. Hívő családban nőttem fel, rendszeresen jártam hittanra, de amit tanítottak, ellentmondásosnak éreztem. Végül eljutottam odáig, hogy ennek semmi értelme: Isten vagy gonosz, vagy nem is létezik. S ezzel az Isten nélküli világképpel elindultam egy lejtőn, mely végül elvezetett – a lázadáson, az alkoholon és a teljes nihilizmuson keresztül – egészen addig, hogy már nem akartam tovább élni.

Isten azonban nem hagyott magamra, és egész végig vonzott magához, melynek eredményeképp végül eljutottam egy keresztény táborba. Ott végre hallhattam az evangélium valódi üzenetét, így végül megértettem. Nem egy haragos, kínzásban örömét lelő Istent láttam már, hanem az Atyát, aki minden tiltásával óv, aki úgy is szeret, hogy természetszerűleg tökéletlen vagyok, aki a valaha volt legnagyobb áldozatot hozta meg értéktelennek hitt személyemért, azért az emberért, aki elfordult tőle és annyi szomorúságot okozott neki! Nem akartam már meghalni. Ellenkezőleg! 2009. július 27-én elkezdtem élni.